Rómeó és Júlia

 

A kritikusok és a közvélemény egyetértenek abban, hogy Shakespeare mûve, a Rómeó és Júlia minden idõk legmegkapóbb szerelmi története. Vajon valóban éltek-e a “gonosz csillagzat" alatt született szerelmesek ? Vagy az egymással vetélkedõ Montague és Capulet családok valami egészen másnak a jelképei lennének ?

A szép Verona tárul itt elénk / Hol két jeles család vetélkedett. / Õs gyûlölség új csatákon ég / És polgár-vér szennyez polgár kezet / Vad vérükbõl egy baljós pár fakadt: / Gonosz csillagzatok szülöttei..."

E szavakkal kezdi William Shakespeare halhatatlan tragédiáját, a világirodalom talán leghíresebb szerelmespárjának meséjét.

Bemutató elõadása 1595-ben volt, azonnali és elsöprõ sikert aratott Londonban is. 1597-ben megjelent elsõ nyomtatott kiadásának címlapján ez a mondat szerepelt: “Sokszor (és nagy sikerrel) nyilvánosan elõadatott."

A dráma népszerûsége az elmúlt csaknem négy évszázad alatt egy szemernyit sem csökkent.

A darab elsõ jelenetében Rómeó, az ifjú Montague a dölyfös Rozália után epekedik, akibe - úgy képzeli - szerelmes.

Meghallván, hogy a lány az ellenséges Capulet házban tartandó bálba készül, Rómeó és barátja, Mercutio álarcot öltenek, hogy hívatlanul jelenjenek meg a mulatságon. Ott Rómeó megpillantja Júliát, Capuleték tökéletes szépségû leányát, aki még nincs tizennégy éves.

A két fiatal abban a szempillantásban egymásba szeret, bár Rómeónak komor elõérzete támad, hogy mindent elsöprõ szenvedélyébõl majd tragédia fakad.

Amikor Júlia megtudja, hogy a kedves ismeretlen éppen egy Montague, siratni kezdi a sorsát:

Hová ragadtál szörnyeteg szerelmem.

Halálos ellenségem kell szeretnem.

A bál után Rómeó belopakodik Capuleték gyümölcsösébe, és az ablakon át kihallgatja, amint Júlia megvallja szerelmét az éjszakának:

Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó ?

Tagadd meg atyád és dobd el neved !

S ha nem teszed: csak esküdj kedvesemmé

S majd én nem leszek Capulet tovább.

Rómeó ekkor elõlép a sötétbõl, és az elbûvölt szerelmesek megfogadják, hogy semmibe véve a családjaik között dúló ádáz ellenségeskedést titokban összeházasodnak.

Gondolván, hogy e frigy majd véget vet a Montague-ok és a Capuletek gyûlölködésének, a jóhiszemû, naiv Lõrinc barát beleegyezik, hogy másnap összeadja õket. Menyasszony s võlegény nem maradhat együtt az esküvõ után, de megbeszélik, hogy az éjjel találkoznak annál az ablaknál, ahol elõször fogadtak örök szerelmet. Boldogságuk azonban kurta létre ítéltetett, hamarosan megkezdõdik a szerencsétlen véletlenek sorozata.

Az esküvõrõl hazafelé menet Rómeó egy Mercutio és Júlia harcias unokatestvére, Thybalt között zajló szópárbajba csöppen. Thybalt provokálja, de Rómeó nem akar harcolni újdonsült sógorával. Mercutiót megdöbbenti Rómeó látszólagos gyávasága, és kardot ránt, de Thybalt halálosan megsebesíti.

- Pokolra mind a két famíliát ! - kiáltja haldokolva.

Rómeó bosszút áll barátja haláláért, és leszúrja Thybaltot - a herceg ezért számûzi Veronából.

Távozása elõtt Rómeó Júliával tölti az éjszakát, de hajnalban el kell válniuk. Amikor férje leereszkedik a kötélhágcsón, Júliának rémes víziója támad:

Amint ott lenn állsz, úgy nézel reám,

Mint egy halott a kripta mélyirõl.

Rómeó Lõrinc barát tanácsára elmegy Mantovába, hogy ott várja be, amíg közzéteszik a titkos esküvõt. A barát még mindig meg van gyõzõdve arról, hogy ez majd végre békét szerez a két ádáz ellenség között.

Közben Júliát sürgetik a szülei, hogy nyújtsa kezét kérõjének, Párisnak, a veronai herceg sógorának.

Júlia Lõrinc baráttól kér tanácsot, hogy ne essen a bigámia bûnébe. A barát altató italt ad neki, ami negyvenkét órára tetszhalottá teszi. El fogják temetni, mondja a barát, ó meg majd értesíti Rómeót, aki érte jön, és magával viszi a számûzetésbe.

A tervbe azonban hiba csúszik, mivel Rómeó nem kapja meg a barát levelét. Az ifjú Montague hírét veszi felesége halálának és temetésének. Titokban visszatér Veronába, és belopódzik a Capuletek családi sírboltjába. A menyasszonyát sirató Párist találja Júlia ravatalánál, és megvív vele. Páris meghal. Rómeó megcsókolja a holtnak vélt Júlia hideg ajkát, és beveszi a mérget, amit magával hozott. Júlia magához tér, és megtalálja férje holttestét. Megértve, hogy miféle játékot játszott velük a végzet, Rómeó tõrével szíven szúrja magát. A tragédia helyszínére sietõ Montague és Capulet családnak a herceg elmarasztaló szavait kell meghallgatni: gyûlöletük eredménye ez a kettõs halál. Végül a riválisok békét kötnek, és megfogadják, aranyból emelnek szobrot a két fiatal emlékének. A darab a herceg szavaival zárul:

Mert könnyel jegyzi majd a krónika,

Hogy élt s halt Rómeó és Júlia.

Éltek-e egyáltalán ?

A fiatal szerelmesek alakja oly életteli és elbûvölõ, történetük olyan szívbe markoló, hogy a színházi és olvasóközönség hajlamos elhinni, hogy a tragédia cselekménye valóságos eseményeken alapul. Shakespeare itáliai kortársa, Girolamo della Corte meg volt gyõzõdve a történet valódiságáról, és Verona történetérõl szóló mûvében magabiztosan, de némiképp önkényesen 1303-ra tette a szerelmespár tragikus halálának idõpontját. Maga Shakespeare, de legalábbis a kiadója nem hivatkozott történelmi elõképekre. Az 1597-es nyomtatott kiadás “zseniálisan kiagyalt" tragédiának nevezi a darabot.

Az irodalomtudósok rámutatnak, hogy az efféle balsors sújtotta szerelmesek története már egyes ókori szerzõk mûveiben is megtalálható. Példaként említik a görög Xenophón Ephesziosz i. sz. II. századból származó elbeszélését, melynek címe Anthia és Abrocomas. Shakespeare azonban, úgy tûnik, sokkal közelebbi forrásból merített.

A Rómeó és Júlia történetéhez nagyon hasonlót beszél el Massuccio Salernitano 1476-ban írt Novellinója, amit ötven évvel késõbb Luigi da Porto is megírt.

Az õ nemrég felfedezett írásában a “nemes szerelmesek"-et Rómeónak és Giuliettának hívják, és Shakespeare mûvének minden lényeges mozzanatát tartalmazza: két ellenséges veronai család, a Montecchiek és a Capellettiek viszálya kettõs öngyilkosságba torkollik.

Egy másik olasz, Matteo Bandello 1554-ben megjelent novellája szabadon átdolgozta ezt a történetet.

Az õ írását Pierre Boisteau de Launay lefordította franciára, és bekerült Francois de Belleforest Histoires Tragiques (Tragikus históriák) címû gyûjteményébe is (1559).

A francia változatot 1562-ben Arthur Brooke Romeus and Juliet címmel versben, 1567-ben pedig William Paynter The Palace of Pleasure (A gyönyör palotája) címmel prózában angolra fordította.

Brooke azt írja, hogy ugyanezt a cselekményt “nemrég látta színpadon", ezért a tudósok feltételezik, hogy Shakespeare esetleg egy máig elveszett darabot adaptált, bár remekmûve pontosan követi Brooke verses elbeszélését.

Háborúskodó itáliai családok

Bár Rómeó és Júlia alakját szinte bizonyosan az irodalmi képzelet szülte, a tragédia kerete - a családok háborúja - valóságos. A Montecchi és a Capelletti nevek (Shakespeare-nél Montague és Capulet) sem Da Porto leleményei. Dante Allighieri említi háborúságukat az 1320-ban befejezett Isteni színjátékban, a purgatóriumi szín hatodik cantójában:

Jöjj, nézd, kegyetlen, hogy nyög elnyomottan a hû nemesség: légy bajukra balzsam !

De az irodalomkutatók minden eddigi fáradozása kudarcot vallott, hogy bármiféle történelmi utalást találjanak a valóságos Montecchik és a Capellettik viszályára.

Egy Olin H. Moore nevû amerikai történész sajátos megoldást javasolt a rejtélyre: “Az általános értelmezéssel ellentétben a Montecchi és a Capelletti nem családnevek, hanem politikai pártok csúfnevei" - írta 1930-ban.

Moore véleménye szerint e pártok valószínûleg a késõ középkori Itália egymással folytonosan vetélkedõ két nagy pártjának, a guelfeknek és a ghibellineknek a helyi frakciói lehettek.

A guelfek neve a német Welf szóból származik, õk szövetségi államot szerettek volna Itáliában, melynek élén a pápa áll.

A ghibellinek a Hohenstaufen-dinasztia õsi fészkérõl kapták nevüket, és a német-római császárt támogatták abban a törekvésében, hogy egész Itáliára kiterjessze hatalmát.

A XII. század közepétõl egészen a XIII. század második feléig tartó és Európát sújtó nemzetközi konfliktus a késõbbiekben jelentéktelen helyi civakodássá korcsosult.

A ghibellinek egyik csoportja a Vicenza melletti Montecchio Maggiore után kapta a Montecchi nevei, ahol elsõ gyûlésüket tartották, és sikeresen befolyása alá vonta a mintegy ötven kilométerre nyugatra fekvõ Verona guelf uralkodóját. Arról azonban nincs adat, hogy a Montecchik valaha is összeütközésbe kerültek volna a cremonai ghibellinekkel, a Capellettikkel, akik jellegzetes kis kalapjukról, olaszul cappellettójukról kapták a nevüket.

Hogyan lett a két helyi pártból két gyûlölködõ veronai család ?

A dologban valószínûleg Dante korai kommentátorai hibáztathatók, akik a pártokra vonatkozó utalást családnevekként értelmezték. Luigi da Porto a legkényelmesebb megoldást választotta, amikor 1524-ben megírta Rómeó és Júlia õstípusának történetét. Tõle aztán egyenes szál vezet a francia és angol átültetéseken át egészen William Shakespeare-ig.

A halhatatlan szerelmesek

A bájos északolasz városka, Verona látogatói nem gyötrik magukat a probléma megoldásával, hogy ott élt-e valóban Rómeó és Júlia. Legtöbbjük egyszerûen elfogadja a mesét, amikor belép a Palazzo di Capuletti kapuján, és megáll az erkély elõtt, ahol Shakespeare feledhetetlen szerelmi jelenete játszódik.

A San Francesco-kolostorban elhiszik, hogy a titkos esküvõ helyszínén állnak, az sem zavarja õket, hogy karthauzi szerzetesek éltek benne, Lõrinc barát pedig ferences rendbeli volt. Egy olyan kertben, mint a kolostoré, Lõrinc barát igazán gyûjthette a füveket, amibõl elkészítette Júlia italát.

A turisták végül elmorzsolnak egy könnyet a homályos, bolthajtásos kriptában, ahol állítólag a szerelmeseket elérte a halál.

Kit érdekel, hogy bizonyítható-e, hogy valóban éltek a szerelmesek ?

Ami számít, az William Shakespeare lángelméje, aki halhatatlanná tette õket.

Drakula

 

A halálsápadt Drakula kísérteties alakja, (vértõl csöpögõ, tûhegyes fogaival) a horror-irodalom jelképes figurája.

Akirõl mintázták nem kevésbé vérszomjas alak, akire hazájában nemzeti hõsként emlékeznek.

"Iszonyat és rettegés fogott el, amikor láttam, hogy a férfi lassan kimászik az ablakon, és arccal lefelé araszol le a kastély falán a félelmetes szakadék felé. Szétterült köpönyege mintha hatalmas szárny lett volna."

Jonathan Harker, az ifjú angol ügyvédbojtár pillantotta meg így a holdvilágnál nemes vendéglátóját egy vad, sziklás tájon, valahol az erdélyi Kárpátokban, a mai Románia területén.

Drakula gróf, (ez a sápadt, magas, mindig feketében járó alak), már elõzõleg is meglehetõsen különösen viselkedett.

Amikor az õsi családi kastély alatti 300 méteres szakadékból éjszaka farkasüvöltés hallatszott, a gróf szeme kigyúlt és felkiáltott: - Hallgassa csak, dalolnak az éjszaka gyermekei !

Amikor Harker elvágja magát borotválkozás közben, az idõsebb férfi “szemében démoni õrület lángjával" a torka után kap, de amint megérinti a döbbent vendége nyakában láncon függõ keresztet, visszahúzza a kezét.

Harker közvetlenül eme epizód elõtt vette észre, hogy bár Drakula a szobában áll, nem látható a borotválkozó tükörben.

A grófhoz utaztában az utolsó állomáson a fiatal angolt körülvették a parasztok, “ördög", pokol" dörmögték, és sûrûn hányták magukra a keresztet. Egyszer csak bezárva találja magát a hatalmas romos várkastélyba, melynek magas fekete ablakain egyetlen fénysugár sem hatol keresztül, és a bástyák csorba oromzata baljós fekete fogsorként meredezik a holdsütötte égbolt háttere elõtt". Vendéglátója, aki szemmel láthatóan egyedül lakja a komor erõdítményt, csak éjszaka mutatkozik. A rémült Harker kétségek közt vergõdik, mert nem tudja, látja-e még valaha szülõhazáját.

Bram Stoker sikersztorija

Harker persze minden idõk egyik legnépszerûbb rémregényének, a Drakulának a fõhõse. A könyv 1897-es londoni megjelenésekor azonnal kirobbanó sikert aratott, és azóta is a bestseller-listák élén van. Számos film, színpadi mû és képregény, sõt egy balett is feldolgozta, és a gyûlöletes vérszívó vámpír-gróf történetét emberek milliói ismerték meg világszerte.

A regénybeli Drakula Angliába utazik hogy a vámpírok kultuszát terjessze de végül kudarcot vall, mert Harker megszökik a várból, és összefog dr. Abraham van Helsinggel, a vámpirológia holland szakértõjével. Egyedül Helsing tudja, hogy a szörny irtózik a napvilágtól, a fokhagymától és a kereszt jelétõl. Azt is megtanulta, hogy a "haláltalanokat", ahogy a vámpírokat nevezik, csak a szívükön átszúrt karóval lehet elpusztítani.

Évezredes legenda

Stoker vámpírhistóriája a félelmetes lényekben való hit gazdag és kiterjedt hagyományára épül, amelynek gyökerei egészen az ókori egyiptomi és görög irodalomig nyúlnak vissza. Minthogy sok haldokló vérveszteség miatt gyöngül el, az egyszerû emberek bizonyára azt hitték, hogy a vérivás helyreállítja az erõt, sõt, az élõk vére életre keltheti a holtakat.

A Drakula regény legtöbbet azonban a mélyen gyökerezõ román paraszti néphitbõl merített. Az ottani uralkodó vallás, (az ortodox görögkeleti kereszténység) tanítása szerint, aki a kiközösítés átkától sújtva hal meg, az visszajáró halott, “moroi" lesz mindaddig, amíg az egyház föl nem oldozza az átok alól.

A helyi babonák ismerik emellett a “strigoi" nevû démoni madarakat, amelyek csak éjjel röpülnek, emberi húsra és vérre éhesen. A néphit úgy tartotta, hogy a pestist is vámpírok okozzák.

A román legendák szerint bizonyos embereknek (például a törvénytelen vagy meg nem keresztelt gyermekeknek, vagy a hetedik fiúk hetedik fiainak) végzete, hogy vámpírrá legyenek. A vámpírnak hatalmában áll, hogy állattá (legtöbbször denevérré vagy farkassá) változzék.

Némelyik faluban a vámpírság gyanújába keveredik az, aki visszautasítja, hogy fokhagymát egyen. Tulajdonképpen a vérivók éjszakai támadását a ház lakói úgy kerülhetik el a legbiztosabban, ha fokhagymával bedörzsölnek minden ajtót és ablakot.

Stoker a londoni British Museumban folytatott intenzív kutatásai és a magyar tudós, Vámbéry Árminnal folytatott beszélgetései révén ismerte meg e hiedelmeket. De hatással volt rá a Hasfelmetszõ Jack-féle megoldatlan gyilkosságsorozat is, valamint barátsága az irodalmár és felfedezõ Richard Burtonnel, aki többek között tizenegy hindu vámpírtörténetet lefordított.

Rejtett érzékiség

Sok kritikus állítja, hogy Viktória királynõ elfojtott szexualitású korában az erotikus tartalmak gyakran álcázott formában jelentek meg. Stoker regénye öntudatlanul is rejtett szexuális jelentést hordoz a vámpírok titokzatos és hátborzongató éjszakai támadásában véres erõszak és az érzéki tapasztalat iránti szenvedélyes sóvárgás elegyedik. Harkernek például nyilvánvalóan tetszik, hogy Drakula három ifjú követõje álmában meglepi: “Mind a háromnak ragyogóan fehér fogai voltak, melyek úgy villantak elõ érzéki ajkaik mögül, mint rubinok közül a gyöngy. Volt bennük valami nyugtalanító, valami vonzó, de ugyanakkor halálosan fenyegetõ. A szívem mélyén égetõ, bûnös vágy ébredt, hogy bárcsak azok a vérpiros ajkak megcsókolnának..."

Ezt az érzéki varázst és az éjjel kóborló vérszívó "halhatatlanokról" szóló õsi babona kétségtelenül hátborzongató hatását Stoker regényében még egy fantasztikus elem erõsíti: egy román nemzeti hõs hihetetlen, de igaz története. Valóban, Drakula maga dicsekszik Harkernak a törökök ellen vitézül harcoló hazafias õsével, azzal a zsarnokkal, akit Karóbahúzó Vlad néven ismer a történelem.

Egy kegyetlen hazafi

Az eredeti Drakula a XV. században az Erdéllyel szomszédos hegyvidéki terület, a Havasalföld fejedelme volt. Festményeken és fametszeteken megörökített arcképeinek tanúsága szerint vastag bajszú, horgas orrú és nagy, meredt szemû férfi volt, a keresztségben a Vlad nevet kapta, de Drakulának is nevezték, mert családjának címerében “dracul", vagyis sárkány ágaskodott. E szónak történetesen “ördög" jelentése is van.

Fiatal korában túszként a törökök fogságába került, ahol ellesett egy gyötrelmes kivégzési módot, a karóba húzást. E barbár büntetés során az áldozat testén kihegyezett fakarót vagy vas lándzsát szúrnak keresztül, majd felállítva a földbe ássák, hogy lassú kínok között szenvedjen ki rajta.

1448-ban Vlad valószínûleg 18 éves volt csupán, amikor a törökök a havasalföldi trónra ültették, de õ két hónap múlva egy keresztény kolostor falai közé menekült. Miután a törökök bevették Konstantinápolyt, az ortodox kereszténység fõvárosát, Vlad 1456-ban visszatért öröklött trónjára, és ettõl kezdve négy évig példátlanul leleményes kegyetlenséggel uralkodott. Egy alkalommal minden ok nélkül feldûlt egy vele baráti viszonyban álló várost, ennek 10 ezer polgárát megkínoztatta, sokat karóba is húzatott. Ekkor tett szert új ragadványnevére: Tepes, vagyis "karóbahúzó". Leghírhedtebb tömegmészárlását 1640 Szent Bertalan napján követte el, ekkor az egyik erdélyi városban 30 ezer embert húzatott karóba.

Vajon Drakula közönséges szadista volt, vagy kegyetlen pusztításai mögött politikai indítékot kell keresnünk ?

A válasz valószínûleg: is-is. Amikor a török udvar követei nem vették le jelenlétében a turbánjukat, megparancsolta, hogy szögezzék a koponyájukhoz, ez nyilvánvalóan a függetlenség arcátlanul merész kinyilvánítása volt. Bármily barbár volt, hírnevet szerzett a keresztény Európában, számos Duna menti várat foglalt vissza a törököktõl, és seregével csaknem a Fekete-tengerig hatolt.

Az érem másik oldala, hogy miután visszafordult csapataival, a saját népe akarta hamisított levelekkel gyanúba keverni, hogy összejátszik a törökökkel. Drakulát Corvin Mátyás magyar király, se szó, se beszéd, tizenkét évre lecsukatta. Lehet, hogy maguk a havasalföldiek undorodtak meg saját uralkodójuk büntetõ módszereinek bámulatos változatosságától, amelybe az elevenen megfõzéstõl és megnyúzástól az égetésig és a csonkításig minden belefért.

Börtönévei alatt Drakula, aki fondorlatosan elbûvölõ személyiség lehetett, összebarátkozott õreivel, akik segítõkészen ellátták egerekkel és más kis állatokkal, hogy a cellájában karóba húzhassa õket csak úgy, a maga örömére. 1474-ben kiszabadult. Két évvel késõbb (immár harmadszor) bejelentette igényét a havasalföldi trónra, de két hónappal ezután, 45 éves korában, mikor ismét részt vett egy törökök elleni csatában, megölték. Fejét levágták, és mézben konzerválva trófeaként küldték a szultánnak, testét jeltelen sírba temették.

A továbbélõ vámpír

Miért hozta kapcsolatba Stoker Vlad Tepest, a Drakulát a vámpírizmussal ? A romániai parasztgyerekek nemzedékeit riogatták a “Jó legyél, vagy elvisz a Drakula" fenyegetéssel.

Másrészt viszont az a hit is tovább él az egyszerû népben, hogy Drakula, a hõs vezér valamilyen módon visszatér, ha országa súlyos veszélybe kerül. Lehet, hogy a karóba húzó fejedelem évszázados legendája elbûvölte a szerzõt, aki regényében fel akarta használni az izgalmas néphagyomány motívumait, és be akarta mutatni Románia kísértetiesen szép, kietlen tájait.

Mindenesetre Stoker kitalált Drakula grófja szembeszegül az elmúlással. A nevét viselõ filmek, játékok, sõt élelmiszerek továbbra is jól fogynak a piacon.

Lugosi Béla magyar színész (a filmvásznon minden idõk leghíresebb Drakulája) vagyont keresett szerepével, de a morfium csaknem az egészet felemésztette. Amikor 1956-ban, hetvenhárom évesen meghalt, kívánságára abban a vörös szaténszegélyes fekete köpenyben temették el, amelyet a vámpír szerepében viselt.

Az 1980-as évek közepe táján közzétett, a porphyria nevû nagyon ritka betegségrõl szóló orvosi tanulmányok felkavarták a vámpírtörténetek esetleges valóságalapja iránti érdeklõdést, a sajtó újból sokat cikkezett az ún. “Drakula-kórról".

Valójában a porphyriának csak a CEP néven ismert válfaja vezet vámpírszerû külsõ jegyek: hegyes fogak, erõs szõrzet, a fénnyel szembeni túlérzékenység és vérszegénység kialakulásához. Mindössze hatvan ilyen esetet jegyeztek fel.

Mindenesetre a porphyria orvosi kutatásáról közölt izgatott sajtóbeszámolók még egyszer bebizonyították, hogy a kitalált Drakula-figura ma is éppoly mélyen megigézi a közvéleményt, mint a fiatal Harkert, aki a regényben döbbenten teszi fel a kérdést: “Miféle ember ez, vagy miféle teremtmény, emberbõrbe bújva ?"

Faust

 

Nagy hatalmú varázsló volt, aki eladta a lelkét az ördögnek, vagy egyszerûen sarlatán ? Meglepõ, de a valódi Faust homályba veszõ élete két típusba sorolható mûveket inspirálta, vagy az ember bûnös önteltségét kárhoztatják, vagy a jóságra való képességét magasztalják.

Egész éjjel rettenetes lárma rázta az Oroszlán fogadó falait. Sikolyok, üvöltés és valami természetfölötti dübörgés rémítette a szomszédokat. A fogadós is csak a hajnal elsõ sugaraiból merített annyi bátorságot, hogy bekopogtasson Faust nevû titokzatos vendége ajtaján. Amikor nem kapott választ, reszketve nyomta le a kilincset. Pozdorjává tört bútorok között ott feküdt a padlón a hírneves mágus felismerhetetlenségig elváltozott és iszonyúan megcsonkított holtteste.

Württemberg polgárai megoldották a haláleset rejtélyét, magyarázatuk ma is olvasható a fogadó falán levõ bronztáblán: “A leghatalmasabb ördögök egyike, az életében sógorának nevezett Mephistopheles törte ki a nyakát, amikor 24 évvel korábban kötött szerzõdésük lejárt, és lelkét örök kárhozatra magával ragadta."

A gyilkosság valamikor 1540 körül történt. A kortárs beszámolók különbözõ dátumokat adnak meg, de abban megegyeznek, hogy Magister Georgius Sabellicus Junior, (ahogy õ magát nevezte), évtizedeken át Európaszerte híres volt színlelt vagy valódi ördöngös varázserejérõl.

Csaló vagy szörnyeteg ?

A Faustról ránk maradt egyik beszámoló, Johann Gast protestáns lelkész mûve szerint a varázsló elõadásán szereplõ kutya és ló valójában gonosz szellemek voltak, akik a sátánnal kötött szerzõdés értelmében szolgálták gazdájukat.

Egy másik szerzõ azt írja, hogy Faust “szégyentelen szörnyeteg, akit számos ördög szolgál".

Tritheminus, a mágiával is foglalkozó, köztiszteletben álló tudós szerzetes bolondnak és csalónak nevezte hírneves kor- és kartársát, aki megérdemelné, hogy megkorbácsolják. Mások is egyetértettek vele, köztük az a történész, aki “gonosz, csalók, haszontalan és tudatlan doktorok" közé sorolta.

Ahhoz képest, hogy ily szenvedélyes ellenszenvet váltott ki, meglepõen keveset tudunk Faust életének állomásairól. Valószínû, hogy Johann Faust néven 1509-ben Heidelbergben szerzett diplomát, majd Lengyelországba ment természettudományt tanulni.

Nyilván hamarosan vándor asztrológus és szellemidézõ lett, hiszen tudjuk, hogy Georg Faust néven nemkívánatos személlyé tette magát az erfurti egyetemen.

1520-ban III. György bambergi hercegérsek udvarában elkészítette az érsek horoszkópját. Ettõl fogva “hercegérseki udvari asztrológus"-ként reklámozta magát. Nyolc évvel késõbb, mint Jörg Faustus jövendõmondót, kidobták Ingolstadt városából.

Egy idõ múlva Nürnbergben találjuk, mint a bentlakásos fiúiskola tanítómesterét, 1532-ben azonban elbocsátották és kiûzték a városból, mert megrontotta fiatal diákjainak erkölcseit.

Nagyon szívós lehetett benne a természetes életösztön, hiszen minden bukás és megszégyenítés után újra felszínre bukkant.

A víg kedélyû Faust névjegykártyákat osztott szét, amelyeken “a Szellemidézés és az Asztrológia Kútfõje, a világ második Mágusa, Tenyérjósa, Levegõjósa, Tûzjósa és Vízjósa" címet adományozta magának.

1536-ban legalább két figyelemre méltó kliens kereste fel, hogy bepillantást nyerjenek jövõjükbe. Egy würtzburgi szenátor V. Károly Franciaország királya ellen viselt háborújának kimenetelét akarta kiolvastatni a csillagokból, egy Dél-Amerikába készülõ német kalandor pedig arra volt kíváncsi, hogy expedíciójának sikerül-e rálelnie a mesés Eldorádóra.

Faust a jelek szerint kivívta mindkét megrendelõje megelégedését, bár a második prófécia több józan észrõl, mint természetfölötti jövõbe látásról árulkodott. Azt jósolta, hogy az expedíció kudarcot fog vallani, és valóban, Eldorádót azóta sem találták meg.

A “tudomány" megfoghatatlan jelentése

A ma embere nehezen tudja elképzelni a reneszánsz kor emberének viszonyát a Faust és a többi jövendõmondó, alkimista, bûvész és csillagjós által mûvelt sokféle “tudomány"-hoz. Az asztrológia még a legmûveltebbek szemében is komoly tudománynak számított.

A mágia azon válfajait is elfogadhatónak, más szóval “fehér"-nek tartották, amelyek természetes eszközökkel próbálták megismerni és uralni a természet titkos erõit.

Ha hihetünk a legendának, Faust azon kevesek egyike volt, akik a másik fajta, “fekete" mágia területére merészkedtek; abból a célból, hogy titkos tudásra tegyenek szert, vállalták a gonosz szellemekkel és démonokkal való érintkezés szellemi kockázatát. A világi és egyházi hatalmasságok támaszainak szemében visszataszító ördögi mesterkedések, melyeknek a jelek szerint Faust is sikeres vámszedõje volt, igencsak lenyûgözték az egyszerû népet.

Valószínûnek tûnik, hogy akárcsak mások, akik az alkímia legjelentõsebb képviselõi, Faust is a Bölcsek Kövét kereste, azt a feltételezett katalizátort, melynek segítségével más fémeket arannyá lehet változtatni.

Néhány történész úgy véli, hogy Faust egyike lehetett annak a kevés számú “igazi alkimistá"-nak, akik a belsõ tökéletesség elérése és lelkük megtisztítása céljából folytattak magányos, kimerítõ tanulmányokat. Elméletük szerint az életrajzában tátongó "lyukak" a világtól való elvonulás idõszakai, amikor jövendõmondással és mágikus elõadásokkal keresett pénzébõl titokban végzett tanulmányokat.

Ezt a revizionista nézetet azonban nem sokan osztják. Faust neve a XVI. század vége óta teljes mértékben a fekete mágiával fonódott össze. Még Luther Márton is (aki a katolikus egyházon belüli visszaélések elleni tiltakozásával elindította a reformációt) azt állította, hogy csak Isten segítségével tudott megszabadulni a Faust által rászabadított gonosz démonoktól.

Jókor jött mítosz

Bármi is az igazság a valódi Faust körül, a kor szelleme kedvezett legendája virágzásának. Azt a kort a protestáns vagy katolikus, de mindenképp keresztény szellem uralta, és nyilvánvalónak tûnt, hogy az isteni kinyilatkoztatások igazsága elõbb-utóbb elkerülhetetlenül összeütközésbe kerül az emberi tudományok egészen más igazságaival.

Valójában a világi tudományokat annyira magától értetõdõen gonosz dolognak tekintették, hogy már a VI. századból ismerünk legendákat, melyek azon az elgondoláson alapultak, hogy a tudósoknak bizonyára el kellett adniuk lelküket az ördögnek, csak úgy tehettek szert tengernyi ismeretükre.

Theophilus, a korai keresztény egyház fõesperese is gyanúba került, hogy a sátánnal cimborál. II. Szilveszter pápáról, akinek mûveltsége messze megelõzte korát, széles körben hitték, hogy ördögi hatalmakkal szövetkezett. Még régebben, a keresztény korszak hajnalán egyes zsidó misztikusok varázsigéket találtak ki a sátán megidézésére, amely formulák még Faust idejében hozzáférhetõ mágikus könyvekben is megtalálhatók.

Ne feledjük, hogy akkoriban gyakorlatilag mindenki hitt az ördöngösség varázserejében. Úgy gondolták, hogy az ördög lázasan sürgõ-forgó démonok segítségével szüntelen munkálkodik az emberi világban.

A Faust-monda hallatlan népszerûségének másik fontos tényezõje a reformáció elterjedése volt. A protestantizmus hívei szembefordultak a római katolikus egyházzal, az intézményes vallást romlottnak minõsítették, és visszatértek “Isten tiszta szavá"-hoz.

Faust törekvését, hogy behatoljon a tilalmas tudás birodalmába, akárcsak az emberi értelem minden más lázadását a Szent Biblia törvényei elleni, istentelen szándéknak tartották. Az ortodox protestáns hit szerint a varázsló már pusztán azért megérdemelte az örök kárhozatot, mert az isteni helyett az emberi tudást választotta.

Az ördögimádótól a bohócig

Az 1587-ben megjelent Johann Faust története címû, darabos stílusú legendagyûjtemény révén Németországból Faust híre futótûzként terjedt szét a világon. Több kritikus ezt az úgynevezett Faust-népkönyvet tartja az elsõ fontos német regénynek, amely meghódította a közönséget. Számos nyelvre lefordították. “A történetet valódi és megfigyelt eseményekbõl állítottam össze" - tódítja a névtelen szerzõ, majd számos, okkult képességû emberekrõl szóló középkori mese aktualizált változatát adja elõ, a hõsök helyébe mindenütt Faustot állítva.

A gyûjteményt együgyû humorú jelenetek tarkítják, melyeknek az a csattanója, hogy Faust rászed valakit. Némelyik passzusát azonban, például ahol Faust örökkévaló bûnhõdését ecseteli a pokolban, õszinte meggyõzõdés fûti át. Mephistophelest vad és keserû ördögnek, Faustot pedig rémült bûnösnek festi, ismerõs húrokat pendítve meg az olvasó szívében. A következõ évszázad során a könyvnek még két másik verziója jelent meg, nagy sikert aratva az olvasók körében.

Ám közben a varázsló bámulatos hatalmát idézõ anekdoták szóbeli hagyománya sem vesztett erejébõl. Az ördöggel kötött szerzõdést sûrûn felemlegették hétköznapi helyzetekben, akárcsak azt az esetet, amikor Faust megcsapolt egy egyszerû, fából való asztalt, és bor folyt belõle, vagy amikor a tél derekán megparancsolta az ördögnek, hogy hozzon neki friss epret. Az egyik mesében annyira megéhezett, hogy kocsistul, szénarakományostul felfalt egy egész lovat. Egyszer a forró nyárban melege volt és unatkozott, a démoni erõk havat varázsoltak neki, hogy kedvére szánkózhasson. Egy éjszakai dõzsölés során állítólag észrevett négy izmos fickót, amint egy hordóval küszködtek, hogy felhozzák a pincébõl.

- Micsoda bolondok ! - kiáltott fel. - Én egymagam felhozom azt a hordót !

A fogadós és a vendégek hátrahõköltek a csodálkozástól, amikor a varázsló lement a lépcsõn, felpattant a hordóra és diadalmasan fellovagolt rajta az ivóba.

A bohóctól a hõsig

A természetfölötti képességek ilyen megnyilvánulásai nevetségesnek tûnnek, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Faust (ahogy a legendák állítják) a lelke üdvösségével adta meg az árát. Bebizonyosodott azonban, hogy a legenda alapelemei, melyek hatást gyakoroltak a tanulatlan nép lelkületére, általánosabb jelentést is hordoznak, és halhatatlan drámai, költõi és zenei mûveket ihlettek.

Az elsõ, széles körben elismert ilyen alkotás bemutatójára Angliában került sor 1594-ben, egy évvel a szerzõ, Christopher Marlowe titokzatos halála után.

Bár tele volt tûzdelve a római katolikus vallás elleni indokolatlan kirohanásokkal, és meglehetõsen bárgyú humor fûszerezte, a Doktor Faustus tragikus élete és halála témája révén az eljövendõ kétszáz év minden Fausttal foglalkozó komoly irodalmi mûvére hatást gyakorolt. A fõhõsnek lelke üdvösségével kell fizetnie, amiért az isteni törvény ellen lázad. Marlowe Faustja nem közönséges csaló, se nem ördögimádó, a sátán segítségére ahhoz van szüksége, hogy megismerjen minden lehetséges emberi tapasztalatot. A dráma gyakran költõi magasságokba szárnyal, például amikor a trójai Heléna szelleme megjelenik. Marlowe leghatásosabb sorai azonban azok, ahol Faust, felismervén végül alkujának szörnyûségét, kudarcra ítélt erõfeszítéseket tesz, hogy vezekeljen, de tudva tudja, hogy nem térhet ki a következmények elõl. A reneszánsz közönség borzongott az iszonyattól, amikor Faust felidézte örökké tartó büntetésének vízióját.

A XVII. - XVIII. században, ha nem is ekkora költõi erõvel, de számos (fõleg német) szerzõ írt darabot vagy bábjátékot Faust történetébõl. Ezek az általában hátborzongató és együgyû mûvek nem is törekedtek az anyagban rejlõ irodalmi lehetõségek kiaknázására. Ugyanekkor kelendõek voltak a Faust nevével forgalomba kerülõ mágiakézikönyvek.

Ha a figyelmes olvasó szakszerûen és pontosan követte a könyv utasításait, elkerülhette, hogy veszélyes kapcsolatba kerüljön a sátánnal, vagy épp ellenkezõleg, szerzõdést köthetett vele, amit késõbb kockázat nélkül megszeghetett.

Faust halála után csaknem háromszáz év telt el, amíg az életét feldolgozó talán legnagyobb irodalmi mû megszületett. A német költõfejedelem, Johann Wolfgang von Goethe, majd harminc évig dolgozott költõi drámáján, a Fauston.

Az elsõ rész 1808-ban, a második 1832-ben jelent meg. A mû fõszereplõje szakít a hagyományos értelmezéssel. Maga az Isten óvja meg õt az örök kárhozattól, mert “Az igaz ember, bárhogy is hibázik, nagyon jól tudja, mely az igazi út". Más szóval Goethe Faustja hõs.

Nem éri be az értelem és a tudomány által megszerezhetõ tudással, és egyetlen olyan pillanatért eladja a lelkét, amely teljes kielégülést nyújt neki. Nem elégítik ki az érzékek “alacsony" gyönyörei, de megtalálja az élet értelmét egy egyszerû parasztlány szerelmében, akit elcsábított, majd elhagyott. A végsõ megváltást azonban annak köszönheti, hogy egy jobb társadalom létrehozására vágyakozik az egész emberiség számára.

Goethe örök érvényû üzenete az, hogy az ember a benne rejlõ gonosz ellenére is elérheti a nemesség és jóság állapotát.

Talán nincs több olyan mûvész, aki ilyen filozófiai és lélektani mélységekig hatolva dolgozta volna fel Faust legendáját, de a történet sok más maradandó értékû mûvet is ihletett.

Hector Berlioz Faust elkárhozása címû drámai kantátáját gyakran operaszínpadon is elõadják. Charles Gounod Faust címû mûve minden idõk egyik legkedveltebb operája.

Vajon mi érdekeset talált ennyi géniusz egy megvetett sarlatán erõszakos halálában ? Mitõl oly népszerûek a róla szóló mûvek még napjainkban is ?

A válasz talán az Oroszlán fogadó falán levõ bronztábla szövegében rejlik, amely világosan utal arra, hogy Faust, bár végül elkárhozott, huszonnégy évig élvezte a titkos sátáni erõk adta tiltott hatalmat és gyönyöröket. Tiltottak... de milyen csábítók !