Édenkert

Egy földi paradicsom létezésében, ahol minden tökéletes, a kezdetektõl fogva hitt az emberiség. Bár pontos helyét valószínûleg soha nem ismerjük meg, az Édenkert számtalan mûvészi alkotást ihletett (pl. Jan Bruegel, H. Bosch, stb.)

ATeremtés könyvének az a része, amely elbeszéli Ádám és Éva teremtését, bûnbeesését és kiûzetését a földi paradicsomból, a zsidó és keresztény hitvilágban is központi szerepet játszik. Az Édenkert legendája évszázadok óta seregnyi mûvész és író képzeletét ejtette rabul.

A világ leghíresebb kertje idilli volt, jól öntözött, és bõvelkedett élelemben. Ádámnak és Évának "mindenféle mezei vadak és mindenféle égi madarak" nyújtottak társaságot. A fák hûs árnyat adtak. Pezsgõ vizû folyó kígyózott át a kerten, és amint kiért, négy ágra, a Pisonra, a Gilonra, a Tigrisre és az Eufráteszre, szakadt. Ennyi szerepel az Írásban. Minden más, a kert alakja, mérete és helye, feltételezések tárgya maradt. Az egyetlen fa, amelynek jelenlétére némi bizonyossággal következtetni lehet, a fügefa volt, bár késõbb a datolyapálmát azonosították az élet, és a banánt a jó és a rossz tudásának fájával.

A kertet általában zártnak képzelték, bár lehet, hogy ez a paradiszosz szónak, az Édenkert görög fordításának köszönhetõ, amely "körbezárt földdarab"-ot jelent. Ezekbõl a hiányos "adatokból" állították össze a költõk és festõk, történetírók és hittudósok az Éden képét, gyakran a földi paradicsomról szóló más regékbõl is merítve.

Az ilyen, paradicsomról szóló legrégebbi elbeszélés alighanem az i. e. II. évezredbõl származik. A sumer Dilmun, amely ott feküdt, ahol a nap kel fel, az istenek lakhelye volt, olyan hely, ahol nem ismerték a bánatot, a betegséget és az öregséget, és ahol "nem hallatszott hollókárogás". Még pontosabb utalás található egy varázslatos kertre (noha ez jobban hasonlít az Ezékiel könyvében leírt "Isten kertjére", mint a Teremtés könyvének Édenjére) a sumer Gilgames-eposzban, amelynek hõse, Gilgames utazást tett a hegytetõn levõ "istenek kertjébe", ahol a bokrok drágakövektõl csillogtak, kalcedon-gyümölcsöt hoztak és lazurit-levelet hajtottak.

A paradicsom nem bibliai leírásai, amelyek leginkább befolyásolták a késõbbi keresztény ábrándképeket, a klasszikus költõktõl származtak. Az i. e. VIII. században Homérosz, a görög epikus költõ írt egy világ végén található helyrõl, amelyet Elíziumnak nevezett, ahol nincs hó, nem süvítenek viharos szelek, csak lágy, frissítõ szellõ fújdogál. Homérosz kortársa, Hésziodosz ezzel szemben nem magára a helyre, hanem az idilli létre helyezte a hangsúlyt, felidézve egy letûnt aranykort, amikor az emberek békében éltek, és - akárcsak Ádám és Éva a bûnbeesés elõtt - soha nem öregedtek meg, csak éltek gond nélkül a föld gyümölcseinek bõkezû adományain…

Homérosz és Hésziodosz, akárcsak késõbb a két római költõ, Vergilius és Ovidius, a korai kereszténység idõszakától egészen a reneszánszig, sõt azon túl is hatással voltak a kertrõl alkotott látomásokra. John Milton (1608-1674), az angol költõ például Elveszett Paradicsom címû drámakölteményében eleven részletességgel írja le az Édenkertet. Az õ paradicsoma meredek falú fennsík egy sziklás, erdõs hegyen, amelyet kanyargós ösvényen felkapaszkodva lehet megközelíteni. Jó szagú növények, mint mirtusz és mézfû illatosították a levegõt, amely tele volt madárdallal. Fák nyújtottak árnyat, folyók és források kínáltak bõségesen vizet. Milton géniusza zseniálisan egyesítette a bibliai és nem bibliai forrásokból egyaránt átvett elemeket.

A kert, mint érzékszerveket gyönyörködtetõ táj, az iszlám Paradicsom jellegzetessége is, amely az Édenkerttel szemben inkább a mennyben, mint a földön létezik. A Korán szerint az állhatatos muszlimok jutalmul olyan kertekben élhetnek a túlvilágon, amelyekben szökõkutak csobognak, víz-, tej-, bor- és mézpatakok folydogálnak, pálmák és gránátalmafák nyújtanak pihenõt, és a zöld selyem köntösbe öltözött boldogoknak örökösen ingerlõ, szép paradicsomi szüzek szolgáltatnak érzéki élvezeteket, akiknek "szépsége felér a rubinkövekével és korallokéval", és akik ezüsttálon szolgálják fel nekik az ételt.

Míg az iszlám hívei - építészek és tudósok - inkább azzal foglalkoztak, hogy idilli kertek alkotásával újrateremtsék a Paradicsomot a Földön, keresztény társaik megszállottan keresték az Édenkertet egészen a középkorig. Néhányan úgy gondolták, elpusztult az özönvíz során, mások úgy, hogy hegyen feküdt, és így fennmaradt. Népszerû nézet volt, hogy az Éden keleten, egy szigeten terül el, és Ceylon (a mai Sri Lanka) lett a közkedvelt jelölt. Amikor Kolumbusz Kristóf arra jutott, hogy a Föld nem lapos, hanem körte alakú, "magától adódott" a következtetés, hogy a kert a körte "szárán" helyezkedik el.

Ahogy a világ egyre nagyobb részét térképezték fel, de nyomát sem találták a kertnek, a tudósok a Teremtés könyvéhez visszatérve keresték a kulcsot az Éden hollétéhez. Mezopotámia (Irak õsi neve) tûnt a nyilvánvaló kiindulási helynek, mivel a Bibliában megnevezett Tigris és Eufrátesz e területen folyik keresztül. De Mezopotámia hatalmas, és a Pison és a Gilon helyét sem sikerült megállapítani, így a másik két folyó nem nyújtott segítséget a kert pontos fekvésének meghatározásához. Jeruzsálemet és a Golgotát, ahol Jézust keresztre feszítették, szintén összefüggésbe hozták a kerttel. Mivel Jézust gyakran jellemezték Ádámként is, megalapozottnak tûnt halála helyét Ádám kiûzetésének helyszínével összekapcsolni.

Sokan úgy vélik, az Éden hiábavaló keresése sarkallta a keresztényeket arra, hogy az iszlám példát követve megpróbálják újrateremteni a kertet a Földön. Bár inkább a Bibliából és a klasszicizmusból, mint a Koránból merítettek, a XVI. és XVII. században a Padovában, Párizsban, Oxfordban és másutt ültetett botanikus kertekben sikerült földi paradicsomot létesíteniük. A világ minden tájáról származó virágokkal, bokrokkal, füvekkel, fákkal ültették be, általában négy, negyedes elrendezésben, ami az élet négy folyóját, és a négy világrészt (Európa, Afrika, Ázsia, Amerika) jelképezi...